Amikor teljesen váratlanul találunk egy állatot, akit megmentünk, és hirtelen belecsöppen az életünkbe, az az egész családot váratlanul éri, és biztosan teljesen felforgatja a mindennapjainkat. A kérdés csak az, hogy ha keresünk neki gazdát, el tudjuk-e aztán engedni, vagy ez a feje tetejére állított világ lesz számunkra az új, természetes életforma, amit bár sosem választottunk volna magunktól, mégsem adnánk semmiért?

Ahogy azt a Cicamesék korábbi részeiben leírtam, a mentett kutyusunk, Maggie talált magának egy kismacskát, akit aztán a férjemmel hazahoztak, hogy ideiglenesen gondját viseljük, míg meg nem találjuk eredeti, vagy új szerető gazdáját. A kezdeti sokkhatás és a rengeteg kérdés, megoldandó feladat után, amikor lassan körvonalazódni látszott a helyzet, hogy bárki is volt ennek a cicusnak a gazdija, az nem lesz meg, állatvédő szervezet sem fogadja Gombócot, de legalább egészséges a kicsike, tudtuk, hogy nincs más hátra, mint új családot keresni számára. Bár a férjem ebben a témában nagyon bizonytalan volt. Mindig kérdeztem, hogy mi legyen a cicával, és ő időt kért, hogy átgondolja, hiszen szeretett volna felelős döntést hozni. Ha kiengedjük a kezeink közül, akkor olyannak, aki majd valóban gondját viseli, aki később az ivartalanítását is vállalja, és családtagként szereti őt.

Nem könnyű reálisan látni, hogy vajon mi vagyunk a legmegfelelőbbek Gombi számára, vagy jobb helye lenne máshol? Imádom az állatokat. De tényleg beleférne az életünkbe, hogy még egy állatról gondoskodjunk hosszú éveken át felelősen? És mi lesz vele, amikor hamarosan nyaralni megyünk? Miközben én is folyamatosan vívódtam magamban, azért mégis elkezdtem kérdezgetni az ismerőseimtől, hogy befogadnának-e egy kiscicát, teljesen idegeneknek nem szívesen adtam volna oda. Volt, aki élből elutasított, de már találtam olyat is, aki azt mondta, hogy hajlanának felé, de még át kell beszélnie a családnak.

Amíg az új gazdit hajtottam, néztem, ahogy napról-napra kinyílik a világ Gombóc számára, és Maggie-vel is egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A csöppség vidáman, végtelen lelkesedéssel fedezte fel a környezetét kint és bent egyaránt, minden fűszálat levadászott, nézte, mivel harcolhat, bátran barátkozott a kutyusunkkal, akár a helyét is elfoglalta, vagy csak odaheveredett mellé, néha pedig belebújt a papucsba és elszundikált benne. Teltek a napok. Két állatot etettünk, kettővel játszottunk, kettőt simogattunk és szeretgettünk. Néztük, ahogy a gyerekek is szerelembe esnek az apró szőrpamaccsal, és óvodából hazajövet mindig az az első kérdésük, hogy: „Hol a cica?”. És közben itt lebegett a szemünk előtt, hogy velünk van, de meddig?

Amikor a férjemnek elmondtam, hogy talán végre találtam egy komoly gazdijelöltet Gombóc számára, egyáltalán nem azt a reakciót kaptam, amire számítottam. Öröm és megkönnyebbülés helyett inkább felháborodást, dühöt éreztem részéről. Talán akkor mondta ki először, amiért már annyit nyaggattam azelőtt: nem adja ő senkinek ezt a macskát, ő már a miénk – valahogy ezt már sejtettem. Úgy érezte, hogy mivel ő találta a kutyánkkal, nem mondhat le róla. Szépen lassan megértettem én is, és elfogadtam, hogy bár ez az egész történet az irányításom nélkül zajlott, de valamiért így kellett történnie, ennek a cicának helye van az életünkben, és igazából a szívem mélyén én is éreztem, hogy Gombóc bizony már a családunkhoz tartozik. Így történt, hogy végre eldöntöttük, a cica velünk marad, így lettünk mi hirtelen hatan.

A Cicamesék korábbi részei:

Cicamesék – A szuperhős kutya, aki macskát talált magának

Cicamesék – Mire hazaértem, már volt egy macskánk is

Hamarosan újabb résszel jelentkezem.